„Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,
sok nép városait s eszejárását kitanulta,
s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt szívében,
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.
Csakhogy nem tarthatta meg őket, akárhogy akarta:
mert önön buta vétkeikért odavesztek a társak,
balgák: fölfalták Hüperíón Éeliosznak
barmait, és hazatértük napját ő elorozta.
Istennő, Zeusz lánya, beszélj minekünk is ezekből.”
Igen, az Odüsszeia és maga Odüsszeusz. Végy egy nagy lélegzetet, fojtsd vissza bárminemű ellenérzésed vagy tiltakozásod, és figyelj rám. Most az egyszer, legalább. Nem miattam, érte, de leginkább: magadért.
A fentebbi sorokkal lendül neki Homérosz, és ez a kezdet egy véghez, egy történet lezárásához pontosan illeszkedik. Hogy miért? Nem csupán Szeremley Huba életével való áthallások, hanem mélyebb összefüggések okán is. De kezdjük a végén.
Amikor állsz egy sír mellett, és a búcsúztatotthoz egy kicsit is közelinek érzed magad, semmi nem jut az eszedbe, csak egy, szüntelenül ismétlődő kérdés: Ennyi…? Ennyi volt…? Eltelt 40, 60, 81 év és ennyi volt? De mégis, mennyi az az „ennyi”? Ez az átkozott korszellem, ami mindent, még a lélek nagyságát is mérni akarja, itt is csak előfurakodik és követeli: mérd meg, mit ért ez az élet! Egyáltalán, mit ér az élet?!
Jól van, ha így akarod, hát mérjünk. Végül is, mikor máskor? De vigyázz, nem biztos, hogy képes leszel „objektíven” mérni. Hisz ez az a pillanat, amikor más fénytörésbe kerülnek a dolgok, mást és másként vagyunk képesek látni – legalábbis néhány pillanatig –, mint azelőtt. A gyász lelkisége, az elmúlás átérzése egy rövidke időre kinyitja előttünk az idő végtelenjét, a tér határtalanságát.
Így mérek most én is, mert Huba is így mért – egész életében. Őt viszont másként mérték, mérik itthon mind a mai napig, ezért is maradt mindvégig izgalmas, kiismerhetetlen. Egyfolytában keresték a titkot, a rejtélyt, életének megfejtését, holott az mindvégig a szemünk előtt lebegett. Csakhogy mindenki az árnyékra figyelt és vetődött: a sikerre, a pénzre, a sztorikra. Mert nekünk ez jelenti az életet, itt Európában és Magyarországon, ezekben mérjük, minősítjük, díjazzuk egymást, magunkat. Észre sem vesszük, és bezárjuk ezáltal életünket, sőt, az életet, mindenét és mindenki másét is ebbe a szűk, emberléptékű tér és időkoordináták közé. És csak a halál, az elmúlás pillanatai nyitják fel szemünket ennek hihetetlen korlátosságáról és értelmetlenségéről. Az „ennyi” kérdésre, ha csak e rendszerben élünk, csak „ennyi” a válasz. Neki viszont mindenre volt más válasza…
„És hogy az esztendők perdültén jött az az év is,
melyhez az istenek azt szőtték, hogy visszakerüljön
már Ithakába, a küzdelmektől nem menekült meg
még a szerettei közt sem. Az isten mind könyörült már
rajta; Poszeidáon egyedül gyűlölte szüntelen
isteni hős Odüsszeuszt, valameddig csak haza nem tért.”
A kilencvenes évek közepétől, második felétől úgy tizenöt évig nagy volt a sürgés-forgás körülötte. Rengetegen figyelték, keresték társaságát, barátságát, hogy a Hubára eső, vagy inkább belőle fakadó fényből rájuk, érdemtelenekre is vetüljön valamicske. Tudta jól, sorsának ez is része, s alázattal kezelte e helyzeteket. Mindenki meg akart tudni valamit róla, hogy kiderítse, ki is valójában Szeremley Huba? Rengeteg élettörténete volt, s a sok történet már-már úgy nézett ki, mint egy szovjet tábornok zubbonyán a kitüntetések. Akár meg is kérdezhette volna: parancsolj, melyik tetszik, miről szeretnél hallani…? Azt gondolták sokan, ha minél több ilyen „jelvényt” leszednek róla, akkor mögötte ott találják a megfejtést. Megismerik és akár elsajátíthatják a titkot, mitől lesz sikeres és gazdag az ember. Holott ebből ő sosem csinált titkot, csak másként mérte a sikert és gazdagságot. Mások voltak a koordinátái, mások voltak a „mérőszámai”, melyek így értetlenségre, süket fülekre találtak.
Már a kérdésfeltevések is hibásak voltak, melyekkel megkörnyékezték. Mindenki azt akarta tudni, milyen Afrika, milyen Perzsia „belülről”, de pillanatig sem gondoltak bele, hogy ez leírhatatlan kívülről… Sokan azt gondolhatták, azért ment ő oda, mert európaiként nyitott kapukat talált és az elvitathatatlan bátorság mellett a szerencse is vele lehetett. Nem értették meg, hogy a világnak ezen tájaiban és kultúráiban, közösségeiben való elmélyülés eszköz volt ahhoz, hogy a nálunk már teljesen bezárult horizontok, mélységek és magasságok nélküli, élhetetlen életet kitágítsa a maga számára. A világnak ezen a tájain volt lehetősége az élet számos, nálunk már eltemetett dimenzióit megtapasztalni, levetkőzni a beszűkült tér és idő koordinátákat. De csak úgy, hogy teljes valójában azonosult – az ott élők segítségével – az élet szakralitásával. Enélkül lehetetlen lett volna elfogadtatnia magát és üzleti sikereket elérnie. A siker, az üzlet tehát nem cél, hanem egy – nem lebecsült, de helyén kezelt – vetülete, következménye az életnek, az ő személyes életének.
Az emberek többségének fogalma sincs róla, miről beszélt, miről próbálok most én is beszélni. A szakralitás teljességgel megfoghatatlan, valami római katolikus porhintés legfeljebb, holott a valláshoz ennek igen kevés köze van. Tudta ezt, s ezért próbálta mindig más és más köntösbe bújtatva megmutatni: egyre többet beszélt a szent vízről, a szent földről, a tájról, melynek genius loci-ja van, közösségről és persze a szent borról. Ezt egyre inkább valamiféle öreges manírnak, romantikus túlzásnak vélte és véli a többség, holott szó sincs róla. Amikor látta, hogy már a világ más tájaihoz kötődő „sztorik” – melyek az ő olvasatában beszédes, követendő minták voltak – nem elegendőek a figyelem és a tettek kicsikarásához, a helyben található példákhoz nyúlt egyre nagyobb mértékben – jórészt erről szóltak befektetései, újabbnál újabb „vállalkozásai” is. Lebontani, teljesen érzékelhetővé tenni akarta, hogy mekkora a baj, mekkora a sötétség, mekkora a feladat. Az emberek többsége csak azt látta, „a Huba már megint beleugrott valami üzletbe…”. Egyszerűen nem értették, mi végre mindez. Holott ez csak „sport” volt, ahogy ő fogalmazott, játék, de nem pénzzel és emberekkel, hanem lehetőségekkel. Mintha azt mondta volna: „Nézd csak, ebből is milyen jó dolgok, micsoda értékek hozhatók elő…!”
Értelmezésében a szent nem azt jelentette, hogy azok előtt leborulni, imádni és hozzájuk fohászkodni kell, hanem hogy azok sokkal mélyebb tartalommal, sokkalta nagyobb értékkel, valódi szépséggel bírnak, mint azt ma bárki is gondolná. Ha kicsit is közelebb kerülünk a földhöz, a vízhez, a természethez, a közösséghez, a borhoz, és még hosszasan folytathatnánk a sort, egyszerűen letaglózó – belső és külső – élmények sora nyílik meg az ember előtt. Ezekkel találkozni, saját ostobaságunkkal szembesülni, az élet mélységei és magasságai felé fordulni hihetetlen élmény, mely csak egy szóval fejezhető ki: szent. Ezt jelentette számára. De ezek, sajnos, vagy talán szerencsére, akárcsak afrikai élményei, nem átélhetők, nem megérthetők és pláne nem továbbadhatók akkor, ha csak élvezni akarjuk az életet, és akárcsak Huba sztorijait, mint egy mozifilmet, bámulni akarjuk és a bambulást már részvételnek, azonosulásnak éljük meg. Nem, ezekért izzadni, küzdeni, lehajolni kell.
Követőt, segítőt, társat, főleg, míg reméltek tőle valamit, kezdetben sokat talált. „Csakhogy nem tarthatta meg őket, akárhogy akarta:/mert önön buta vétkeikért odavesztek a társak,/balgák: fölfalták Hüperíón Éeliosznak/barmait, és hazatértük napját ő elorozta.” Többségüket elvesztette az út során, mert azok saját önzésük és kapzsiságuk, vagy éppen tudatlanságuk folytán képtelenek voltak egy ponton túl azonosulni vele. Szeremley Huba szemükben az maradt, akinek megismerni akarták. Azt nézték, és szemlézik ma is, mit csinált, hol járt, milyen vagyonnal rendelkezett, nem azt, mi volt ő valójában. Történeteivel azonosították, amit látni szerettek volna belőle, s nem értették, hogy mindaz csak a belső értékek kivetülése, következménye. Tanulni tőle lusták voltak és irigyek. Ezért is hitték el sokan a vádakat, amikor besározni igyekeztek. Aki mélyebbre látott, pontosan tudta, hogy az személyével, a maga legmélyebb valójával összeegyeztethetetlen. A terv kiötlői és végrehajtói pontosan tudták, hogy ezzel karaktergyilkosságot, és teljes összeomlást lehet kieszközölni. Csak azt nem tudták, hogy Huba – nagy sakkozó és bridzselő lévén – beleszámolja a játék végkimenetelei közé ezt is. Tudta jól, ez az ő Sargasso-tengere, ahova megtérnie kell, ahol így vagy úgy, de a vég várja. Sic transit gloria mundi – idézte a mondást legutolsó beszélgetésünkkor, minden szenvedélytől mentesen.
A tengerre vágyott, az volt az ő igazi lételeme. Ahogy mondta, minden egyes út után nincs kedve partra szállni. Ott lehetett igazán önmaga: a természetbe burkolt, azzal küzdő és annak magát alávető ember. Ahol az élet egyszerűsége és összetettsége, mélysége és magassága, az idő- és a távolság végtelen határai minden pillanatban átélhetővé váltak. Ezek azok a dimenziók, amelyek révén nem az ego szűkösségén, hanem a teremtés hihetetlen gazdagságán keresztül értelmeződik az emberi élet. Ezt kereste a szárazföldön is, és ezt szerette volna továbbadni: az élet összetett szépségét és szentségét.
Poszeidon megbékélhet, hazaindultál őseidhez. Jó szelet, Huba, Isten áldjon!